Abortusz és etika
Dr. Bolberitz Pál
dékán, Pázmány Péter Hittudományi Akadémia

Kitüntetésnek érzem, hogy felkérést kaptam erre az előadásra, mert magam is ötgyermekes családból származom, így érzelmileg is elköteleztem magam az élet védelmére.

Első feladatom a fogalmak tisztázása. Második témám a probléma felvetése. És a harmadik: a megoldás lehetséges útjai.

I. Először is tisztázzuk a fogalmakat!

Abortuszon értem a művi abortuszt, azt az erőszakos orvosi - beavatkozást többnyire orvosi, de nyilvánvalóan más erőszakos beavatkozás is lehetséges -, amely kioltja a magzati életet. Tehát nem spontán abortuszról beszélek, hanem egy mesterséges beavatkozásról. Nem olyan műveletről, ahol indirekt módon, esetleg valamilyen más betegség gyógyítása miatt járulékosan távolítják el a főtuszt az anyaméhbőI, hanem olyan tevékenységről van szó, ahol direkt a főtusz életének a kioltésát akarják, és az egész műtét vagy művelet ezt célozza. Következésképp egy emberi élet kioltásáról van szó.

Mit jelent az etika? Etikán értem azt a filozófiai tudományágat, amely a filozófia módszerével tárgyal erkölcsi kérdéseket. Erkölcsi kérdésen értem az emberi magatartás szabályait, mégpedig a belső fórum szintjén, amely szubjektíve a lelkiismeret törvényében tudatosul, objektíve pedig egy egyetemlegesen kötelező erkölcsi törvényben vagy normarendszerben jelenik meg.

Az erkölcsi életnek vannak súlypontjai. Vannak helyzetek, amikor a cselekedet olyan vetülettel rendelkezik, amely érinti az emberek közösségi külső életét is. Ebben az esetben a cselekedet erkölcsi jellege átcsap jogi jellegbe. Most nem a jogi oldalról szeretnék szólni. Egy olyan etikai rendszerből indulok ki, amely az abortuszt emberölésnek tekinti. Ha tudva és akarva egy ilyen műtétet végrehajtok valakin azzal a szándékkal, hogy megöljem ezt az emberi életet, vagy egy anya hagyja, hogy ezt a műtétet rajta végrehajtsák, és ezt tudva és akarva szándékolja, ez erkölcsi szempontból bűn. (Itt csak érdekességként említem meg, mint római katolikus pap, hogy ha valaki meggyónja azt, hogy mint édesanya, elhatározta, hogy tudva és akarva a gyermekét elvéteti, és nem rajta múlott, hogy ez nem történt meg, akkor ez erkölcsi bűn, ami alól akármelyik pap föloldozást adhat. Ha ez meg is történt, már nem csupán egy erkölcsi bűnről, hanem egyházjogi értelemben vett bűntettről, bűncselekményről van szó, ami alól a papnak külön föloldozást kell adnia, ez ugyanis mar a megyés püspöknek fönntartott kiközösítés alá esik, és csak az a pap oldozhat fel ez alól a jogi bűn alól, aki erre felhatalmazást kapott.) Etikai kérdésről kívánok beszélni és nem jogi kérdésről.

Filozófiai oldalról kívánom megközelíteni a témat és nem teológiai oldalról. Ugyanis van teológiai etika is, ezt morálteológiának nevezik a szaktudósok. Míg a filozófiai etika az embernek a belső indíttatású szabad cselekedeteit a filozófiai normarendszer összefüggésében értékeli és analizálja, a teológiai etika, a morálteológia viszont az ember cselekedeteit a kinyilatkoztatás erkölcsi normarendszerének, törvényének és követelményeinek az összefüggésében analizálja és értékeli. A kettő nincs egymással ellentétben, hanem a mi felfogásunk szerint ezek egymásra épülnek abból az elvből kiindulva, hogy a tennészetfölötti rend a természetes rendre épül, méghozzá abban az értelemben, hogy annak a sérüléseit gyógyítgatja, kiegészíti, tökéletesíti.

Az etika ilyen értelemben alapja és feltétele ennek a morálteológiai személetnek.

Még szólnék arról, mit értek filozófián. A filozófián olyan tudományt értek, amely a végső okok alapján az alapprincípiumok összefüggésében és rendszerbe foglalva tárgyal a valóság teljességéről. Itt szeretném megkülönböztetni az etikát és az etikettet egymástól. Az etikett szintén az emberi cselekedetek, az emberi magatartás világát vizsgálja, de ennek nincs maradandó etikai vonzata és következménye. Az etikett valójában az etikai rend és a jogrend közötti mezsgyén helyezkedik el, valamilyen módon az emberek külsődleges, de jogi következmények nélküli magatartását szabályozza, amire azt szoktuk mondani: megtanítom a gyereket arra, hogyan illik viselkedni. De annak, hogy pl. előre nyújtom a kezem a gyárban a vezérigazgatónak, normális körülmények között jogi következményei nem szoktak lenni, és nem kell meggyónnom. Ez modortalanság. Ugyanakkor azért van etikai vonzata is, mert ez a szeretetlenségnek egyfajta megnyilvánulása.

II. Amikor erre az előadásra készültem, azon törtem a fejemet, hogy miért fontos egyes emberekaek az, hogy lehessen művi abortuszt végrehajtani, és miért fontos más embereknek az, hogy ne lehessen művi abortuszt végrehajtani.

Ami itt küvetkezik, az az egyéni véleményem - amin természetesen lehet vitatkozni - tehát nem tévedhetetlen egyházi kinyilatkoztatott igazságokat hirdetek. Minden etikai rendszer középpontjában a boldogság kérdése áll. Tehát ha a filozófia történetét, vagy a különböző vallások történetét végigvizsgálom, és azt nézem, hogy ezekben mi motíválja a cselekedeteket, rendszerint valamilyen formában a boldogság témaköre kerül elő. Nevezetesen: ilyen törvény vagy elvárás szerint cselekszem - és az lehet egy objektív erkölcsi norma vagy akár az én szubjektív lelkiismeretem - akkor boldog ember leszek. Ha pedig nem így cselekszem, akkor nem leszek boldog ember.

Ha a boldogság nem más mint a legfőbb jóval való találkozás, az azzal való egyesülés és annak a birtoklása, akkor ha a legfőbb jó az, hogy nekem kényelmes legyen az életem, akkor az abortusz tulajdonképpen erény. Ha ugyanis nekem nagyon kényelmetlen, hogy a gyerek megszülessék, és más módon nem tudom elérni, hogy ne legyen több gyermekem, akkor erkölcsileg erényes cselekedet, ha én ezt a gyermeket - a kor szokásainak megfelelő módon - esetleg a Taigetoszról ledobom, vagy elmegyek az orvoshoz, és ő modern módszerekkel elveszi. Ezáltal leszek boldog ember.

Most már érezzük, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen erkölcsi normarendszer szerint cselekszik az ember, és ennek megfelelően mit értünk azon, hogy boldogság? Mert boldog az, aki az erkölcsi elvárásoknak megfelelően tud cselekedni, hiszen minden cselekedetnek ez a célja. Tehát igyekszem magamat távoltartani az abortusztól, ha a normarendszer így írja elő.

Az etika-történetben a legfőbb és feltétlen mércét a következő fogalmakban próbálták összesítiteni: természet, ráció, ész, humánum. (Ez utóbbi lehet individualista, azaz amit az én emberi érdekem, és kollektivista, azaz amit egy nagyobb közösség - legyen az faj, törzs, politikai rendszer, nemzet, világrész stb. kíván meg.)

A XX. században ezek a gondolatok a tömegek számára is ismertté váltak. Mert ezek a rendszerek megvoltak korábban is, de csak a benfentesek tudták. Az emberek általában úgy viselkedtek, ahogy ezt a vallás előírta számukra. A közösségeknek volt egy kialakult közösségi normarendszere, ami inkább az etikettel volt kapcsolatban, mint az etikával, vagy esetleg inkább a jogrenddel, mint az etikával. Az emberek úgy viselkedtek, ahogy mások is viselkedtek. Ennek megvan a maga lélektani háttere: az ember nem szeret kilógni a sorból. Ha másképp viselkedik mint a többiek, kiközösítik, tehát alkalmazkodik hozzájuk.

Érdemes elgondolkodni a következőn: a középkorban Európában igazán nem volt probléma addig, ameddig az első nagy sokk nem érte 1453-ban, amikor Bizáncot elfoglalták a törökök. Kiderült, hogy komoly veszély jöhet Keletről, egy egészen más kultúra felől. Nem túlságosan vették komolyan. Köszönhető a magyarolmak, hiszen mi voltunk Európa védőpajzsa. Jött a következő sokk: felfedezték Amerikát. Tehát nem Európa a világ kézepe, vannak más világrészek is.

A következő sokk, a kopernikuszi fordulat: kiderült, hogy nem a Föld a kitüntetett bolygó a kozmoszban, hanem - akkori tudásuk szerint - a Nap, és a Föld a Nap körül kering. Jön a reformáció, kijelentik, hogy a római Pápa által vezetett egyedül üdvdzítő egyháznak nem biztos, hogy igaza van. Az emberek pedig erre tették életüket. Az egész erkölcsi rendszer erre épült. Még ha voltak is hibák. Ennyi megrázkódtatás után mibe kapaszkodhat az ember? Talán itt van a racionalizmus születésének az oka. S itt van a genezise mai gondolkodásunknak is. Ha minden objektív igazság megkérdőjelezhető, akkor egyetlen egy biztos dologba lehet kapaszkodni: vagy abba, amit a kezemmel megfogok - és ez az angol empírizmus és a szenzualizmus - vagy abba, amit értelmileg kitalálok, és sajátos matematikai, vagy fizikai gondolkodásom és axiómarendszerem által igazoltnak találok. Ez biztos, a többi mind bizonytalan. És erre a beallítottságra kezdenek ideológiák ráépülni a XVIII. és XIX. században. Csak kettőt emelek ki:

Egyik oldalról gondoljunk Kantra, aki bevezette az etikai szubjektívizmust anélkül, hogy akarta volna. Érdekességként mondom: Immánuel Kant édesanyja, vallúsi indokok miatt Skóciából Kelet-Poroszországba menekült. A család ugyanis egy nagyon szigorú protestáns szektához tartozott. Immánuel Kant tudatalattijaban egy olyan kemény protestáns objektív etikai rendszer volt, hogy amikor azt mondta, hogy a lelkiismeretemnek igazodnia kell valamilyen objektív maximához, ez nála természetesen egy keresztény etikai objektív értékrendet jelentett. Csakhogy Kant követói nem kaptak ilyen nevelést, és náluk már csak annyi maradt, hogy: "amit majd én kitalálok, az a jó és a rossz".

Vegyük a másik pólust, Hegelt, aki a jogfilozófiájában elterjeszti azt a felfogástt, ami majd a marxista államelméletben él tovább: egyetlenegy immanens nagyság van, s ez az immanens nagyság az ideális állam. És az ideális állam jogrendje egyben erkölcsi törvény, ami engem belülről kötelez. Így érthetjük meg azt, hogy az egész marxista ideológia által uralt elmúlt negyven évben föl sem merült az erkölcs kérdése. Mindig a jogi kérdés merült fel. Gondoljunk a Kék fény-adásokra. Akkor válik valaki bűnössé, amikor a rendőrség rábizonyítja azt, hogy bűnös. És a vádlott mindig azt mondja: "...kérem, nekem semmi lelkiismeretfurdalásom nincs, én alapjában véve jót akartam...". És akkor rábizonyítják: "...lehet uram, hogy Maga jót akatt, dehát de facto, itt vannak a hullák". De ha nincsenek ott a hullák, mert a Kék fény nem tudja rábizonyítani, hogy ő gyilkos, akkor ő az elmúlt 40 év közfelfogása szerint - etikai értelemben - jó ember.

És itt van óriási jelentősége a keresztény etikai gondolkodásnak, amely az embert az Isten elvárásaival és erkölcsi törvényével szembesíti.

Embernek ember erkölcsi törvényt nem adhat. Önmagamnak erkölcsi törvényt nem adhatok. Az az ember, aki azt mondja, hogy akár egy bizottság, akár a tudomány, akár egy nemzet, akár az általános emberi közmeggyőződés, mondjuk a humánum, vagy a természet szava majd eldönti, hogy adott esetben mi a jó és mi a rossz, mi az erény és mi a bűn; egy állandóan változó és relatív erkölcsöt hirdet.

Az úgynevezett humanista erkölcs is azt mondja, hogy ami emberhez méltó, az erkölcsileg jó, és ami az emberhez nem méltó, az erkölcsi értelemben hiány, vagyis bűn. Az más kérdés, hogy ki dönti majd el: mi az, ami emberhez méltó. Itt a probléma. És itt érzem én a megoldási lehetőséget.

III. Az embert, a természetet, a rációt, a boldogságot nem lehet merőben immanens módon, pusztán alulról, a világ, vagy a természet oldaláról definiálni.

Ha azt mondom, hogy erkölcsileg az a jó, ami az emberi méltóságnak megfelel, akkor az embert nem elég csak az állatvilág oldaláról meghatároznom, hanem teológiailag is definiálnom kell: az ember az Isten élő képmása. Ez a kettő együtt lesz az ember.

Ha abból indulok ki, hogy erkölcsös az, ami természetes, akkor a természet fogalmát teljesen és kielégító módon önmagában nem tudom meghatározni, csak ha a természetfölöttit figyelembe veszem.

Állandóan beszélnek a természetről. A természet néhány évmillió alatt létrehozta ezt és azt. Létrehozni valamit azonban csak egy személy tud.

Mi a természet? A természet működési elv, egy maradandó dinamikus lényegiség, amelynek van origója és van célja. De ez feltételez egy személyes célt. Tehát a természet önmaga nem adhat erkölcsi elvet.

Nem véletlen, hogy az erkölcs a vallással korrelatív kapcsolatban van. A mai világ szeretné a kettőt elválasztani. A vallás értelmi belátás, van aki szeret szertartásokra járni, van aki szeret bélyeget gyűjteni, barátai tisztelik a hobbyját. Az erkölcs olyan dolog, amit mindenki maga dönt el, illetve egy bizonyos közösségnek vagy az államhatalomnak van joga hozzá? Nem. Látjuk ennek az abszurd nézetnek a következményét. Az abortuszra leszűkítve a kérdést: ha ebben az élet kioltásat feltételezzük, akkor világosan kell látni, hogy az, amit a Tízparancsolat isteni erkölcsi törvényként definiál, az a természetes erkölcsi érzékben van megalapozva. Mert emberhez méltó életet, a tapasztalat szerint, nem lehet élni anélkül, hogy valamifajta magasabb rendű értékrendet el ne fogadnék és azt ne tisztelném. Emberhez méltó életet nem lehet maradandóan élni úgy, hogy az életet valamilyen módon ne tisztelném. Ez filozófiai értelemben megindokolható és tapasztalatilag igazolt etikai alap.

Az élet kioltása. Először is mi az, hogy élet? Az élet valamifajta önmozgás a külső mozgatottsággal szemben - mondja Arisztotelész - és szerintem fején találja a szöget. Az életet csak néhány tulajdonsága alapján tudom leírni, van benne az élettelenhez viszonyítva valamifajta önmozgas, valamifajta spontaneitás, valamifajta autonómia, ami a "szabadság" kezdete, de az élet teljessége tulajdonképpen a szellemiség felé és a személyesség felé mutat.

Ezért mondjuk, hogy ha alulról nézem, az ember a legtökéletesebb élő, mert szellemi lelke van. Tehát az anyagi test nem önmagában feltétlen érték, hanem kifejező eszköze és szolgálója, hordozója is a szellemi léleknek. És ha továbbmegyek - most már természetfölötti oldalról nézve - akkor arról van szó, hogy Isten az, aki abszolút élő és az ember mint teremtmény az Ő képmása, vele részesedetten analóg értelemben él, ezért az ember az életért felelős Istennek, mert ő az élet adója és az élet ura.

Elvileg kell látnunk, hogy a teológia nem ismer kivételt. Az más kérdés, hogy de facto megtörténhet, hogy egy emberéletet kioltanak. Ez az emberi gyengeség, ez az emberi bűn, amire valamilyen módon orvoslást lehet kapni. Az már teológiai kérdés, hogy hogyan.

És még egy utolsó gondolat: A megoldás lehetősége. Ha jön egy nem várt gyermekáldás, akkor nem az a feladat, hogy elítéljük azt az embert, aki ilyen módon vár gyermeket hanem fogadjuk el azt, hogy itt van egy élet, és ezt az életet valamilyen módon a társadalomnak védelmeznie kell. Ez az első. A második, teremteni olyan lehetőségeket, ahol ezt nem megvetik, hanem a társadalom valamilyen módon segíti.

Nyugat-Németországban egy apácarend befogad két- vagy három évre olyan anyákat, akiknek gyermekük van, nem lehet tudni, honnan. Nem kérdezik meg, hogy miért és honnan. Itt ők közösségben élnek, dolgoznak, ott ellátják önmagukat - persze megfelelő etikai és erkölcsi felügyelet alatt, de nagyon emberségesen - hogy amikor eltelt ez a két-három év - mint például a GYES nálunk -, addigra keressenek munkát és lakást. Tehát pontosan a legveszélyeztetettebb időszakban ez a szerzetes nővérközösség elfogadja azt a tényt, hogy valakinek gyermeke házasságon kívül született, vagy nem kívánt gyermeke született és addig, ameddig a gyermek kicsi, támogatjak. Utána álljon a maga lábára.

Én ezt a megoldási lehetőséget ajanlanám és nem azt, hogy olyan bűnt kövessünk el, ami a természetes etikai rendben is és a természetföldtti erkölcsben is feltétlen bűnnek tekinthető.

Megjelent: "Együtt az életért fenntartások nélkül" című kiadványban (Magzatvédő Társaság, 1990, szerk. Gresz Miklós)

© 1999, Magzatvédő Társaság